Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyomorrákból gyógyultam meg

2009.01.25

Egyedül neveltem a gyermekemet, ezért kértem, mondja meg szemtől szembe, hogy mi a probléma, mert én senkire nem támaszkodhatok, csak magamra. Azt mondta, non-Hodgkin lymphomára gyanakszik. Nyirokmirigy-daganat, ami a szervezeten lévő lágy részeket támadja meg, a rák egy ritka változata. A tudomány akkori állása szerint kimondták: gyógyíthatatlan.

1991-ben vettem észre, hogy valami probléma van a gyomrom körül. Elmentem itt Gyöngyösön egy nagyon jó főorvoshoz, aki megállapította, hogy a gyomor bemenetelénél, a légcső végén van egy kis kinövés, úgynevezett polip. Nem rosszindulatú, de nem jó, ha ott van, mert problémákat okozhat. Ezért 92 januárjában eltávolították.

A főorvos azt mondta, rendben vagyok, és képzeld, elkövettem azt az ostobaságot – ostobaság volt, már rájöttem –, hogy elmentem különbözõ természetgyógyászokhoz, talpmasszázsra, akupunktúrás kezelésre.

- A sikeres műtét után. Gondoltad, kicsit rásegítesz?

– Így van, mentem ide-oda. A kilencvenes években jöttek divatba Magyarországon a kuruzslók.

– Használt a beavatkozásuk?

– A talpmaszszázst végül azért hagytam ott, mert az illető olyan intim területekre „tévedt”, hogy azt is meg tudta mondani, történt-e szexuális dolog az életemben az elmúlt éjszaka folyamán. Én ettől hányingert kaptam, és otthagytam. Az akupunktúrás kezelésről pedig úgy éreztem, csak elveszi a pénzemet. Gondold el, tűkkel a fülében ül az ember órákon át.

1992 júliusában visszamentem a főorvoshoz. Akkoriban külföldre készültem nyaralni. Megvizsgált, mondta, sehova ne utazzak, mert van egy gyanúja, és ha ez beigazolódik, akkor nagy baj van. Abban az időben egyedül neveltem a gyermekemet, ezért kértem, mondja meg szemtől szembe, hogy mi a probléma, mert én senkire nem támaszkodhatok, csak magamra. Azt mondta, non-Hodgkin lymphomára gyanakszik. Azt hittem, összerogy alattam a szék. Akkor már cikkeztek erről, tudtam, miről szól a történet, Antall Józsefnek ez volt a betegsége.

– Voltak panaszaid?

– Epegörcsszerű tünetek, hátfájás és nagyon nagy, indokolatlan fáradtság. És ami érthetetlen volt, hogy híztam. Egyre kevesebbet próbáltam enni, egyre egészségesebb életmódot folytatni, de csak jöttek a kilók.

– Volt a családodban daganatos megbetegedés?

– A nagypapám rákban halt meg. Nagyon szerettem őt, nagyon megviselt a halála. Szerintem bejött egy félelem akkor az életembe, féltem ettől a betegségtől. Volt, hogy ki is mondtam: lehet, hogy örököltem az öregtől, és elkapom. Így beszéltem, amikor még teljesen tünetmentes voltam. Aztán megjött a szövettani vizsgálat eredménye, és beigazolódott a gyanú: non-Hodgkin lymphoma.

– Magyarul: rák?

– Nyirokmirigy-daganat, ami a szervezeten lévő lágy részeket támadja meg, a rák egy ritka változata. A tudomány akkori állása szerint kimondták: gyógyíthatatlan.

– Le is írták?

– Igen, és el is mondták.

– Ez hogy zajlott?

– Elég kegyetlen volt. A főorvos azt mondta, ő már helyben nem tud engem kezelni, Debrecenben van ennek a fellegvára, utazzak oda. Lementem Debrecenbe, taszított kívülről a kórház, ronda, szürke, mint egy börtön, a rendelőben rengeteg ember. Az ottani doktornő azt mondta, nincs ideje lelkizni, nézzem meg, zsúfolt a váró, nem egy műtét, hanem kettő vár rám. El kell távolítani a gyomornak azt a részét, ahol ez a betegség jelen van, utána jön még egy műtét, és egy vagy két évem van hátra.

Én kiborultam, ott bőgtem, azt mondta, nincs ideje kíméletesebben bánni velem, mert neki ez munkaidő, és várja a többi beteg. Mivel jó pénzes beteg voltam, adtak külön mentőt, levittek erre a vizsgálatra, és hazahoztak. A mentősök már nem tudtak vigasztalni. Mondtam nekik, nem létezik, hogy én soha többet nem látom a napot, a természetet, a holdat, a csillagokat, a nyíló virágokat, a gyerekemet, én ezt nem bírom elfogadni, én szeretek élni, én ezt nem hiszem el. Akkor abban bíztam, hogy a pénzemért meggyógyítanak
.
– Sok pénzed volt?

– Tele voltam pénzzel. Olyan munkaköröm volt, hogy negyven-negyvenöt férfi tartozott a kezem alá, én voltam az elszámoltatójuk, egy tejüzemben dolgoztam. A visszáruval, ami az üzletekből visszajön: szakadt, sérült, lejárt szavatosságú áru, ezzel foglalkoztam. Ezeknek a férfiaknak a révén összejátszottam a boltosokkal, mondván, hogy az államtól lopni nem bűn. Az akkori fizetésem 23 ezer forint volt, pluszba 100-120 ezer forint jött be havonta azokban az években, el tudod képzelni, milyen szinten ment a dolog. Ezt azért mondom, mert a bűn zsoldja a halál. Az orvosaim azt mondták, hogy a stressz okozhatta a betegségemet, mert középszintű vezető voltam, semmi mással nem tudták magyarázni, mert nem ittam, nem kávéztam, nem dohányoztam, nem kábítószereztem.

– Úgy gondolod, a betegséged öszszefüggésben állt azzal, hogy loptál?

– Igen, ez a meggyőződésem. A Sátán ad is az embereinek, de utána elveszi keményen az árát, mert a gonoszt a gonoszság öli meg. Ilyen egyszerű. Nekem gondtalan életem volt, tele voltam arannyal, egy évben három helyen nyaraltam. Luxuslakásom volt, ha akartam, mindennap étteremben ebédeltem, de hatalmas árat fizettem érte. Ebben egészen biztos vagyok.

– Legalábbis most, utólag. Mert mindabból, amit magadról elmondtál, egyértelmű, hogy a betegséged idején nem voltál hívő…

– Igen. Akkor még a Bibliát sem olvastam. A volt férjem KISZ-titkár volt a megyében, én KISZ-tag, párttag voltam, apám, nagypapám munkásőr, teljesen ateista neveltetést kaptam, kinevettem a templomot. Néha bementem, bedobtam Szent Antalnak egy ötvenest, ennyi. Semmit nem tudtam Istenről, mosolyogtam az embereken, és a templomokat sem igazán díjaztam.

Visszamentem Győri főorvoshoz, és mondtam, engem nem érdekel, de én keresek magamnak egy helyet, mert ha visszamegyek Debrecenbe, ott meghalok. Mondta, van egy professzor Budapesten az Orvostovábbképző Intézetben, próbáljam meg őt. Elmentem hozzá, ő sokkal emberségesebb, kedvesebb volt. Azt mondta, egy hónap múlva megműt. Kérdeztem, mennyire súlyos a dolog. „Reménykedjen, megműtöm, és meglátjuk.” A betegség jelen van, az a betegség, és reméli, tudom, mi a tudomány mai állása.

– Akkor már tudtad…

– Igen, a tudomány állása szerint gyógyíthatatlan. Kivártam az egy hónapot, megműtöttek, négy és fél órás nagy műtét volt. Mondták, ha nem indul be az első széklet a műtét után, akkor egy másik műtéttel felhúzzák a patkóbelet, oldalt nyitnak egy csatornát, és ott távozik a széklet. Úgy mentem be a kórházba, hogy az antikváriumban vettem egy Bibliát, nem tudtam, miért, de úgy éreztem, vennem kell. Elkezdtem olvasni a kórházban, eljutottam Noé nemzetségtáblázatáig, de semmit nem mondott, úgyhogy a zsoltárokat vagy az Újszövetséget ki se nyitottam. Aztán betoltak a műtőbe, ott hagytak egyedül az előtérben, és az szörnyű volt.

Ahogy ott feküdtem, letakarva egy lepedővel, rádöbbentem, lehet, hogy vége, és többé nem ébredek fel. Akkor volt egy kiáltás bennem, hogy Istenem, ha létezel, segíts! Nem ima volt az, csak egy hatalmas fohász, hogy Istenem, én nem tudok egy imát sem, a Miatyánkot sem tudom elmondani, én semmit nem tudok, de ha te létezel, vigyél ki innen.
– Hangosan mondtad?

– Nem, csak magamban. És a műtét után azt mondták az orvosok, javulás állt be. Csőeltávolítás, varratszedés, és a tervezettnél másfél héttel elõbb – magam sem értettem – elhagyhattam a kórházat.

– Tehát sikerült a műtét.

– Igen, és ekkortól kezdhettem volna számolni a hátralévő egy-két évet. Aztán megjött a kontrollvizsgálat eredménye, és nem zárta ki, hogy a megmaradt negyed rész gyomorban nincs jelen a betegség. Azt mondták, hogy CVP-kúrákat kell kapnom. A CVP-kúra arra való, hogy a rákos sejteket megölje. Az anyag, amit bejuttatnak a szervezetbe, nagyon erős rosszulléteket okoz, van, akinek hányást és hajhullást. Ez szükséges rossz, de nem tudnak mást adni. Normális esetben 5600-6000 egy egészséges ember fehérvérsejtje, nekem már 2500-ra lement a kúrák következtében.

– Reménykedtél még a gyógyulásban?

– Meg akartam gyógyulni, és éreztem, hogy hinnem is kellene, de a Bibliából semmit sem értettem. Elmentem egy templomba. Nem éreztem jól magam. Amúgy is hányingerem volt, de ott láttam, hogy képmutatás, divatbemutató zajlik, mit keresek én itt? Átmentem egy másik templomba. Ott azért éreztem jól magam, mert fiatal volt a pap. Parázna háttérből jövök, elváltam, így néztem ezt a papot, hogy fiatal, de aztán semmi. Na, mondom, itt nekem nem terem babér.

Volt egy barátnőm, ő a Hit Gyülekezetébe járt. Elmentem, ott találkoztam egy ismerősömmel, aki régen alkoholista volt, de most teljesen egészségesnek tűnt. Szembetűnő volt a nagy javulás, és ő elmondta, hogy „találkozott” Jézus Krisztussal, és számomra is van gyógyulás. Elsõ benyomásaim az istentiszteletről mégis vegyesek voltak. Azt gondoltam, mit akar ez a fiatal srác nekem mondani [Nasinszky Péter, megbízott lelkész – a szerk.], én dörzsölt nő vagyok. De végigültem az egész istentiszteletet, és az volt a meglepő, hogy nem fáradtam el, pedig otthon keltem-feküdtem. Itt több lett az erőm.

Elmentem még egyszer, meg még egyszer, harmadszor már bőgtem, és mondták, menjek fel Budapestre, mert ott Németh Sándor szolgál – azt sem tudtam, ki az –, jelen van Isten ereje, és meg fogok gyógyulni. Felmentem, sokan voltunk. Sándor elkezdett prédikálni, József életéről beszélt, hogy a testvérei bedobták a kútba, és hogy „barátom, emeld fel a kezed, ha te is ilyen sötét, kilátástalan helyzetben vagy”. Én akkor már remegtem, sírtam, fölemeltem a kezem. Ismertem az istentisztelet rendjét, Gyöngyösön háromszor voltam.

Üvölteni tudtam volna Sándornak, hogy mondd már, mikor lesz megtérés, mert meg akarok térni. Végre kimentem, megtértem, zokogtam. Egy hónap múlva Debrecenben regionális konferenciát rendeztek. Leutaztam a gyülekezettel együtt. Nem tudtam ki az a Szentlélek, mi az, hogy gyógyító szolgálat, csak abban bíztam, hogy Isten meg fog gyógyítani. Akkor már 2400 körül volt a fehérvérsejtem.

– Folyamatosan rosszabbodott a helyzeted?

– Igen. Sándor azt mondta, szeretne imádkozni a betegekért, fogjuk meg egymás kezét, és énekeljük azt a dicséretet, hogy „Ő jár itt, és meggyógyít engem”. Elkezdtünk énekelni, Sándor pedig imádkozni kezdett, és először épp a gyomorbetegekért. Fantasztikus volt. Ahogy ott álltam, és behunyt szemmel imádkoztam, éreztem egy lágy, frissítő szellőt. Arra gondoltam, valaki végre kinyitotta az ablakot, micsoda esze van. Kinyitottam a szemem, sehol egy nyitott ablak.

Sándor azt mondta: csukjuk be a szemünket, a Szent Szellemre figyeljünk. Akkor ismét megérintett ez a lágy szellő, és éreztem, hogy a bal kezem felől közeledik hozzám valaki, lépések zaja nélkül, egyre közelebb. Becsukott szemmel azt láttam, és valósággal átéreztem, hogy egyre közelebb jön. Az arcát nem láttam, de hófehér, bokáig érő ruhában volt, mezítláb, egy fehér bőrű férfi. Olyan két centire a sebhelyem előtt kiterjesztette öt ujját és a tenyerét, nem ért hozzá, csak odatette.

Ezt tapasztaltam, és abban a pillanatban a sebhelyemnél tépő, szakító fájdalmat éreztem, nagyon kellemetlen volt, fájt és mégis jó volt. Mint mikor valami beakad egy szögbe, reccsen, húzódik kifelé. Utána megint jött a lágy szellő, és éreztem, megy el, lépések zaja nélkül. Kinyitottam a szemem, végignéztem magamon, vékony blúz volt rajtam, és a sebhely területén a blúzom le-föl járt, de csak azon a területen. Sándor mondta, ha valaki érzi, hogy meggyógyult, mondja ki hangosan.

Én kimondtam, hogy meggyógyultam, sírtam, zokogtam. Utána előrementem, és a pásztor még személyesen is imádkozott értem. A konferencia után hazautaztunk, majd másnap bementem a kórházba.

– Ott mi történt?

– A szokásos módon először vért akartak venni, hogy az eredmény szerint adagolják a kúrát. Felhúztam a ruhám ujját, a karom már úgy nézett ki, mint a narkósoké, és mondtam a doktornőnek: onnan vesz vért, ahonnan akar, mert én meggyógyultam. Úgy nézett rám, mint aki nem normális. Azt mondta, na jó, Ilona, vegyük le azt a vérmintát.

Levette. Másnap visszamentem. Az adjunktusnő azt mondta, a véreredmény miatt nem tudja leadni a CVP-kúrát. Kérdezem, miért? Mert vagy elromlott a komputer, vagy elcserélték a vérmintát, de a vizsgálat szerint a vérkép a normális szintre állt be. Közölte, hogy nem érti. Aztán kiderült, hogy mégis csak az enyém a vérminta, enyém a jó eredmény. Megszűnt a halálfélelmem.

– Úgy tudom, ha egy betegnél valamilyen megmagyarázhatatlan változást észlelnek az orvosok, akkor gyakran továbbküldik egy specialistához. Téged is továbbküldtek?

– Igen, kiírtak egy nagy kivizsgálásra a Kékgolyó utcai Onkológiai Intézetbe. Elmentem dr. Jósi Éva főorvos asszonyhoz, megmutattam a korábbi és a legújabb leleteimet. Ő is elvégezte a vizsgálatot, és ő is mindent rendben talált. Azt mondta, teljesen negatív minden eredményem, de nem érti, hogy lehet ez.

– Tehát a legutolsó nagyon rossz eredmény és a teljesen normális között mindössze egy-két nap telt el?

– Igen. Szerintem Isten átmosta a véremet. Így gondolom, mert Neki semmi sem lehetetlen. Ezt hiszem. Az a tépő-szakító fájdalom, amit az ima alatt éreztem, eltávolította a betegséget. Én így éltem át, erről tudok bizonyságot tenni. A Kékgolyó utcában azt mondták, egy évig nem merik leírni, hogy gyógyult vagyok, mert bár látványos a javulás, lehet, hogy csak átmeneti.

– Az ő szempontjukból szerintem ez érthető is, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy te több mint kilenc éve egészséges vagy.

– Igen. Egyébként 1997-ben végül kaptam egy orvosi értesítést, amelyben leírták, hogy 92-ben gyomoreltávolítást hajtottak végre non-Hodgkin lymphoma miatt az után, hogy fél évig kemoterápiában részesültem, és hogy az azóta eltelt időben a rendszeres onkológiai ellenőrzések során sem tudtak semmi olyat kimutatni, ami további kezelést igényelne. És a hajam is kinőtt, hála Istennek.

És hadd mondjak még valamit! Győri doktor úr asszisztensnője tudta, mi a problémám. Miután én már megtértem, és visszajártam hozzájuk, magánéleti dolgokról is beszélgettünk, és elmondta, nem érti, miért vagyok ilyen vidám, amikor gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Bizonyságot tettem neki Istenről, és ő is megtért, azóta is az Úrban jár. Ő ott volt, látta a felvételeket, az eredményeimet, és ő is azt mondja, ha most így vagyok, akkor Isten létezik. Mert ő igazán tudta, hogy nekem nincs remény.

Forrás: Új Exodus