Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Félelemben felnőni

2013.01.24

 

Gyermekkoromban félelemben nőttem fel.
Csak erre az egy érzésre emlékszem, ha visszagondolok azokra az évekre. Végig kísért 7 éves koromtól egészen 32 éves koromig a félelem érzése, bár felnőtt éveimben már "csak" annak velejárói gyötörték a lelkemet.

Kisgyerekként meg voltam győződve arról, hogy a szüleim azért vernek annyit, mert nem vagyok az édes gyerekük. 9 éves koromban aztán el is határoztam, hogy véget vetek ennek az életnek, s világgá indultam három nagy szatyorral a kezemben, amiből az egyik az iskolatáskám volt.  Merthogy az iskola volt az egyetlen hely, ahol ki tudtam kapcsolódni, ahol nem gyötörtek félelmek, ahol lekötött a tanulás és az osztálytársak, ahol nyugodtan fogyaszthattam el az ételemet, s ahol még a tökfőzeléket is örömmel megettem: mert viszonylagos nyugalom vett körül. Szerettem a napközit is, bár volt, hogy csak "lekvárszalonnás" zsemlét kaptunk uzsonnára - de jól esett.
 
Határozottan emlékszem arra a téli délután öt órára, amikor - már sötétben - mentem haza felé, felpillantottam emeleti lakásunk kivilágított ablakára... és görcsbe rándult a gyomrom. Tudtam, hogy egy perc múlva mosolytalan számonkérés vár, s ha véletlenül négyesnél rosszabb jegyet kaptam aznap, mi vár rám. Rosszallás, órákon keresztül tartó szitkozódás és a sötét kép taglalása a jövőmmel kapcsolatban.
 
Kilenc éves koromig mindig igazat mondtam a szüleimnek. Bármiről is volt szó, bárhogy is reagáltak, nem hazudtam soha. De egy kisgyermek lelke nagyon képlékeny. Hogy védje magát a felesleges rágalmaktól, titkolózásba kezd. Úgy okoskodtam, hogy ha csak évente kétszer mennek el a szüleim szülői értekezletre, az csak évi két verés...
 
Sírhatnékom van így felnőtt fejjel, ha arra gondolok, mennyi kisgyerek személyisége torzul el a felnőttek kények-kedve miatt napjainkban. Micsoda félelemben és bűnben nőnek fel sokan csak azért, mert nem ismerik az Igazságot. Akkor még nem tudtam, hogy az Igazság szabaddá tesz - honnan is tudhattam volna !
 
Egy dolgot azonban határozottan tudtam, s ez meg is fogalmazódott bennem. Ez volt az első, hogy hallottam azt a bizonyos Belső Hangot, Aki ezt mondta a szívemben, ott legbelül:
"Ha felnőtt leszek, boldog leszek."
 

dumbo.jpeg

Ez teljes eltökéltséget szült bennem olyannyira, hogy elhatároztam: a következő verésnél nem fogok még megnyikkanni sem, nemhogy sírni! És sikerült. Azt hittem, most jól megmutattam a világnak, mire vagyok képes, közben pedig észrevétlenül nőtt, csak növekedett bennem a keménység, a szeretetlenség, s mindaz, amely elválaszt egy normális, élhető élettől.
 
Felnőtt fejjel tértem meg. Volt már saját családom. Úgy éreztem, végre itt az idő, hogy szembe nézzek azzal, aki a félelmemnek a forrása volt. Senkinek egyetlen szóval sem mondtam, hogy mire készülök, csak kitűztem magamban egy időpontot a váratlan látogatásra. Az Úr maga készítette fel a szívemet az elkövetkező két napban, de mégis, még a fogaim is vacogtak, amikor arra gondoltam, hogy mire is adtam a fejemet. De tudtam, hogy meg kell tennem, s nem akartam megfutamodni.
 
Reszkető kézzel csengettem be a rég látott bejárati ajtónál. Nem volt szíves a fogadtatás, de bementem, leültem és bizonyságot tettem saját apámnak és anyámnak arról, hogy él az Úr, van kegyelem....

 

 

angyalok-serege.jpg

 

 



(Köszönöm a Bővített Biblia c. weboldalnak, hogy megtaláltam nála a cikkemet. Ugyanis, amikor egy apró hibát korrigáltam a szerkesztőben, az eoldal egyszerűen törölte ezt a jegyzetet. Még egyszer pedig nem tudtam volna ugyanígy megfogalmazni, de a keresőben ráleltem a testvérünknél :)  Legyen áldott érte !!! :))) )