Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Családi vészek

2010.07.04

Tihanyi Péter
Családi vészek
Mostohasors az ajtókon túl

 



    - Hol és hogyan éltél gyerekkorodban?
    - Tanyán laktunk, Pálmonostorán, nem volt külön szobánk, a húgommal aludtam egy ágyfélén, én aludtam kívül, a húgom meg belül. Aztán édesanyám élettársa bejött éjszakánként a szobánkba, és ott próbált meg csinálni velem mindenfélét, mikor a húgom már aludt, csakhogy én védekeztem, kezemmel, lábammal kapálódzni már nem tudtam, mert akkor már rajtam volt, csak a hangom maradt, de ahogy elkezdtem kiabálni, a kést, ami ott volt nála, egy kicsit a nyakamhoz szúrta, a torkomhoz, aztán megcsinált mindent.


    - És te?
    - Egy tizennégy éves gyerek hova menjen, ha megfenyegetik, hogy elvágom a torkodat, ha bárkinek szólsz róla? Először nem is tudtam, mi az, amit csinál.
    - Hányszor történt meg?
    - Nem számoltam, sokszor.
    - Anyád tudta ezt?
    - Tudta. Ők a konyhában aludtak, többször hallottam, amikor már nagyon késő volt, lehet, hogy már éjjel is, mikor a húgom már aludt, hallottam, hogy mondja anyámnak, megyek a nagyobbik lányodat fölcsinálni. Anyám mondta neki erre, ott van, menjél, úgyse mered. Aztán mégis merte. Anyám aranytálcán kínált föl apámnak.
    - Ez volt az első szexuális kapcsolatod?
    - Igen.
    - A mostohaapáddal?
    - Igen.
    - Meg a második is, meg a tizedik is?
    - Meg még a sokadik is. Megtanultam csöndben tűrni, a végén már nem fájt annyira, de a kés mindig ott volt a torkomon, úgy sírtam, hogy ne legyen hangja.
    - Ezek szerint a gyereked a mostohaapádtól van?
    - Tőle.
    - Anyád tudja?
    - Tudja.
    - Ő neked édesanyád?
    - Az, de nem szeretett igazából soha, ha a húgom, ha a bátyám valami rosszat csinált, nem ők kaptak ki, hanem én. Bármi baj volt a tanyán, mindenért engem vert meg.
    - Mesélj valamit anyádról, szép asszony volt, vagy esetleg intézetben nevelkedett?
    - Most negyvennyolc éves, de az ital teljesen tönkretette.
    - Alkoholista?
    - Nem is kicsit. Megcsinálta, hogy bement a kocsmába, és ha nem volt pénze, fölállt az asztalra, levetkőzött anyaszült meztelenre, táncolt az embereknek, és aztán meghívták inni, ő meg elment velük. És akik ott részegeskedtek vele, másnap meg harmadnap, mikor kijózanodtak, és megláttak minket, éreztették, hogy na, itt vannak a K-betűsnek a gyerekei.
    - A húgoddal nem próbálkozott a mostohaapád?
    - Nem, csak velem. Egyszer volt olyan, hogy arra ébredtem fel, a húgom nyöszörög, furcsa, mert hogy azokban a napokban nem volt jól a kishúgom, és őt fektettem kívülre, hogy ha valami nincs rendben, fel bírjon kelni, és ki bírjon menni, és arra ébredtem, hogy ott motoszkált a kishúgomnál, és akkor nem féltem, és rákiabáltam, hogy mit csinál, és azon nyomban kihúzta onnan a csíkot.
    - Hány éves volt akkor a húgod?
    - Tizenkettő.
    - Anyád mindig is ivott?
    - Nyolcvankettő óta, amikor a húgom megszületett, azóta iszik. Olyan az ital számára, mint a drog.
    - Nem lehetséges, hogy anyád egyikőtök megszületését sem akarta?
    - Nem tudom.
    - Anyád együtt él még ezzel az élettársával, aki téged megerőszakolt?
    - Nem, otthagyta az ital miatt. Aztán anyám férjhez ment egy volt rendőrhöz, aki negyvenöt évvel idősebb, mint ő, de hát hozzáment, hogy aztán minek… vagy hogy mit tudnak adni egymásnak… nem tudom.
    - A bátyáddal sem tudtál összefogni a mostohaapád ellen?
    - A bátyám korán elkerült a tanyáról, ment tanulni, aztán lett jó állása. Egyszer gondoltam, hogy mindent elmondok neki, de addigra már meghalt.
    - Hogyhogy meghalt?
    - Öngyilkos lett anyu miatt. Bátyámat szerettem a legjobban. Jól keresett, sokszor hazajött, hogy segítsen nekünk. Olyankor anyám mindig meglopta őt, volt, amikor mindenét elvette, és úgy ment vissza egy fillér nélkül. És mit csináljon a bátyám, verje meg a saját anyját, csak sírt, aztán már nem bírta, kiment a vonat elé, és amikor az jött, rátette a nyakát a…a… sínre.
    - Ivott a bátyád?
    - Nem, soha.
    - Mi volt, amikor a hasad egyszer csak elkezdett nőni ott a tanyán?
    - Én nem tudtam akkor, mi az, hogy terhesség, mert engem senki nem világosított fel ilyesmiről. De ahogy anyuék megtudták, hogy terhes lettem, kint dolgoztattak, hogy menjen el a gyerek, de hát akkor én ezt, mondom, nem tudtam, ha esett az eső, menjek ki, vigyázzak a disznókra, meg volt, amikor reggeltől estig a földön egyeltem, meg kapáltam, krumplit szedtem, a sok hajlástól azt gondolták, elmegy. Később kiderült, mondták a gyámügyön nekik, hogy ha nekem vagy a gyereknek bármi baja esik, őket lecsukják. De őket ez nem érdekelte.
    - Ki tudott arról, hogy a gyerek az apádtól van?
    - A gyámügyesek tudták, meg talán az intézetben is, ahol szültem. Felvettek egy jegyzőkönyvet, és kész.
    - Hogyhogy nem lett belőle rendőrségi ügy?
    - Nem tudom. De ott az intézetben, Kunfehértón, Kecskeméten is több gyerek mondta, hogy ilyen, meg hasonló dolgokat velük is csináltak otthon. Különben azt mondta a nevelőapám a gyámügyön, hogy nem fog elszökni, megvárja, amíg a gyerek megszületik, és minden vizsgálatnak aláveti magát. A bátyám akkor még élt, ő hívott fel a kórházban aznap, amikor megszületett a kislányom, hogy a kislány apja eltűnt, és nem találják. A mai napig se került elő, de jobb is, hogy nem került elő.
    - Mikor először karodba vetted a kisbabát, mire gondoltál, mit éreztél?
    - Hát arra, hogy ez a pici baba, ő nem tehet róla, hogy én így jártam, ő arról nem tehet, hogy énvelem ez megesett, hát ő nem hibás semmiért, így aztán csak annál inkább jobban szerettem.
    - Hogy kerültél intézetbe?
    - Mert terhes voltam, azért Kecskemétre vittek, a Farkas- villába, árpilis 26-ától szeptember 1-jéig, a húgom meg augusztus 24-ig. Ott szültem, Terepesi főorvos úrnál.
    - Ennyire tudod a dátumokat?
    - Ezeket nem tudom elfelejteni, félek, soha.
    - A kislányod hol van most?
    - Újfehértón.
    - Újfehértón hol?
    - Intézetben…, mert sajnos nem adják ki nekem, mert nincs hova vinnem.
    - Elvették tőled?
    - Hát nem elvették, mert én ott…, szóval együtt voltunk intézetben, ő a csecsemőknél, én meg a nagyoknál, de intézetben voltunk. A szülés után visszakerültem a Farkas-villába, ő meg a közeli csecsemőotthonba, aztán háromóránként jártam át hozzá szoptatni.
    - De már nem vagy intézetben, akkor hogyhogy nincs nálad a gyerek?
    - Mert mondom, nem engedik, csak a hétvégekre hozhatom ki.


    - Édesapádat ismered? Mi van vele most?
    - Még kicsi voltam, mikor édesapu elment, akkor se volt sok pénzünk, de valahogy megéltünk, amikor velünk volt, de aztán elment, mert anyu csak azzal foglalkozott, hogy az ital meglegyen, mindenkitől kölcsönkért mindig, egyik kölcsönből kifizette a másikat. Apu kezdettől fogva azt akarta, hogy mi intézetbe kerüljünk, mert nem bízott anyuban. Gondolta, hogy nekünk jobb volna ott bent, és igaza is lett.
    - Ki főzött, takarított, mosott a tanyán?
    - Nyolcéves korom óta mindent én csináltam, már hétéves koromban is, ha én nem vágtam fát a kályhába, akkor hideg volt a tanyán, aztán mégis volt, hogy aludni se aludhattunk benn, csak kinn a szénaboglyában.
    - Hogyhogy?
    - A szomszéd tanyában hagymával foglalkoztak, aztán, mikor jött a betakarítás, román vendégmunkásokkal pucoltatták a hagymákat, csakhogy ott nem volt hely, ahol aludjanak, aztán az anyám befogadta őket. Már inkább tél volt, mint ősz, sőt, ahogyan így gondolok rá, tél közepe volt, és a mi ágyunkba tették be a románokat, meg a konyhába is, nekünk meg ilyenkor irány a szénaboglya. Fejünk fölé húztunk egy fóliát, a húgomat jól begyömöszköltem a szénába, hogy mégse fázzon, én úgyszintén, és ott aludtunk.
    - És anyád, meg a román segédmunkások a szobában szerelmeskedtek?
    - Hát biztos valami disznólkodásos dolgot csináltak, mert aztán hallottam…, de mondjuk nem láttam…
    - Ez a házikó itt Halason, ahol most beszélgetünk, kié?
    - Ez az anyósomé, és megengedte, hogy ebben a kis szobában lakjunk, csak hát, hogy ez még nem elég annyira, hogy ide a gyereket kihozhassam.
    - Ez azt jelenti, hogy férjnél vagy?
    - Azt.
    - A férjed mindent tud rólad?
    - Még az elején elmondtam neki. Ő az egyetlen. Meg most te.
    - Hogy ismerkedtetek meg?
    - Az nehéz volt.
    - Miért?
    - Mert tizennégy éves korom után nagyon taszítónak találtam a fiúkat, mindenhogyan, rosszul is lettem volna, ha hozzám ért volna valaki. Elvégeztem szakmunkásképzőn a csipkekészítői szakmát, de csipkekészítői állást nem kaptam sehol sem, pedig itt, Halason van a Csipkemúzeum. Csak egy ládagyárba vettek fel dolgozni, ott ismerkedtünk meg. Attól kezdtem megkedvelni, mert olyan félénk szívű volt, és nem mert úgy hozzám közeledni.
    - Mi volt a dolgod a gyárban?
    - Ládaaljat csináltunk, és álltam ott a gép mellett végig, és alá kellett raknunk az anyagot, háromszor húszperces szünet volt a tizenkét óra alatt.
    - Mennyit kerestél?
    - Megkerestem az ötvenet is, de mondjuk le is vontak. Mikor a ládagyárnál a főnöknek a házassági évfordulóját ünnepeltük, akkor jött oda hozzám az, aki most a férjem. Hát nem mondta ki úgy, mondjuk, hogy akar velem járni, hanem hozott egy nyakláncot, amit a nyakamba akasztott, de medál nem volt rajta, és mondom neki, hogy egy fiú akkor ad egy lánynak ajándékot, ha járni akar vele, vagy névnapja van, vagy születésnapja, de ő akkor se merte megkérdezni, hogy járok-e vele, én kérdeztem akkor meg, és úgy jöttünk össze.
    - Mióta vagytok házasok?
    - Két éve.
    - Akartok közös gyereket?
    - Igen, de először szeretnénk kihozni a kislányt az intézetből. Ő az én szívem csücske.
    - Nem tartasz attól, hogy ami veled történt, az meghatározza az életedet, esetleg a lányodét is?
    - De, nagyon is tartok.
    - Mit vársz a jövőtől?
    - Hát hogy mondjam…, szeretnék minél hamarabb valami jobb sorsra jutni, jobban előre, mint ahogy most vagyok…, mert az anyósomtól mondjuk nagyon szép, hogy megengedi, hogy itt lakjunk, meg ilyen, de szeretnék az enyéimmel valami saját életet élni. Hogy sikerül-e végül is az élet… Nem tudom.