Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az élet győz

2009.05.26

Az élet győz
Beszélgetés Balogh Ferenccel

- Hogyan indult az életed, a karriered?

- Igazságszerető és hűséges típusú embernek készültem, arra neveltek, hogy törekedjek az egyenességre, őszinteségre, becsüljem azt, hogy feltörekedhettünk. Gépgyártó technológusként végeztem a középiskolát Vácon, ahol éltünk. Énekelni soha nem tanultam, akkor se, később se, de már gyerekként mindenféle vidéki zenekarokban énekeltem, mikor egy tehetségkutató versenyen nagyon jól szerepeltem. Fél év múlva már én voltam a Bergendy zenekar szólóénekese Demjén helyett.

Emlékszem életem első zenei felvételére a Rádió hatos stúdiójában, ami nevetésbe fulladt, mert palócos tájszólásban énekeltem a szövegeket. Hirtelen felgyorsultak az események. Rendszeres nyugati utak a zenekarral, a legjelentősebb énekesek, színészek Máté Pétertől Haumann Péterig a barátságukkal, meghívásaikkal tüntettek ki. Sorra kezdtem énekelni az angol musicaleket magyar szövegekkel: Hegedűs a háztetőn, Hair, Jézus Krisztus Szupersztár. Aztán jött a Madách Színházban a Macskák egyik főszerepe. Előadások, Fészek Klub, whisky.
- Kriszta a feleséged volt már?

- Az egyik nyári turnénkon, melyet éppen Máté Péter szervezett, Kriszta volt az öltöztetőlány, így ismerkedtünk meg. Óriási szerelembe estünk. A művészek, zenészek, akikkel felléptem, látva minket, mindig ájuldoztak. Azt mondták, ha még egyszer fiatalok lennének, csak így szeretnének szerelmesek lenni, ahogy ezt tőlünk látják.
- Ez úgy fest, mint egy amerikai sikersztori.

- Ez már a második fejezete volt az életemnek. Az első úgy kezdődött, hogy miután Vácon leérettségiztem, megnősültem, született ebből a házasságomból két fiam.
- Az is szerelem volt?

- Nem. Annak a hölgynek nem voltak szülei, és már tinédzser korunk óta ismertük egymást, megsajnáltam, elvettem. De a házasságunk első órájában kiderült, hogy a dolog nem fog működni.
- Amikor Krisztával találkoztál, akkor te még…

- …akkor én még a feleségem férje voltam. Tulajdonképpen Pestre költözésem, a pesti karrierem, amit elmondtam, egy házasságtöréssel kezdődött, amely krízishez, majd váláshoz vezetett. Otthagytam a feleségemet a két gyönyörű gyerekemmel együtt. Hatalmas bűntudattal éltem, de Kriszta is. Megpróbáltuk mindenhol kompenzálni ezt a bűntudatot, mintha így jóvátehetnénk a jóvátehetetlent.

Aztán összeházasodtunk, s közös életünk a már nagyobbacska gyermekeim rendszeres látogatásával és egy nyomasztó eseménnyel indult. Kriszta a terhesség ötödik hónapjában elvetélt, halva szülte meg azt a piciny babát. Ezután született egy második gyermekünk, egy kislány. Nagyon-nagyon boldogok voltunk, Krisztának neveztük el. De kilenc hónapos korában kiderült a babáról, hogy nem fog tudni felnőni, nem fog életben maradni, az izmok tudniillik nem fejlődnek ki a testében.
- Az orvosok mit mondtak, mi történt?

- Az első komoly vizsgálatsor után kimondták rá a halálos ítéletet. Úgy kellett élnünk, hogy – nem tudni mikor, egy hónap, egy év, két év – elveszítjük őt. Egy év múlva, akkor még élt Krisztike, megszületett a harmadik gyermekünk, Benjámin. Örültünk, bíztunk valami láthatatlan segítségben, hogy egészséges lesz.

De nem így lett. Nála sem fejlődtek ki az izmok. Orvostól orvosig mentünk, míg eljutottunk Czeizel doktorhoz. ő egyenesen kimondta, hogy az orvostudomány, a genetika mai állása szerint kettőnknek egészséges gyermeke soha nem születhet. Kromoszóma-összeférhetetlenséget állapítottak meg kettőnk között.
- Hogy fogadtátok a hírt? Okoltatok ezért valakit vagy valamit? Hogyan képzeltétek tovább az életeteket, a jövőtöket? Hogyan éltetek tovább ezzel a tudattal?

- Egy dac fogalmazódott meg bennem.
- Magaddal, az élettel, a sorssal, a feleségeddel szemben?

- Nem. Azzal a helyzettel szemben, amelyet az orvosok nekünk lehetőségként felvázoltak. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni. Azt hiszem, ekkor haragudtam meg ismeretlenül is Istenre: „Miért csináltad ezt velem, miért?” Óriási zűrzavar kezdődött el bennem.

Ugyanakkor egyre többet dolgoztam. Rendkívül népszerűvé váltam: film, lemez, rádió, színházak. Már az Operettszínházban is főszerepet játszottam. A szakmámnál fogva volt egy kényszer bennem, hogy örömöt, happyt sugározzak magamból. A szövegek is ilyenek voltak, amelyeket énekeltem.

Közben meg titkoltam, rejtegettem a világ elől a két nyomorék gyermekemet. Elkezdtem nagyon sokat inni, ezt a feszültséget csak a whisky tudta oldani bennem. Egyre kevesebb időt tudtam józanul tölteni; a józan állapotot már csak az alvás utáni pár óra jelentette. Még élt Krisztike, és élt Benjámin is.

"Mondtuk és hittük Ézsaiás szavait"- Ekkor hányat írunk?

- ‘89 tavaszán vagyunk. Rimánkodtunk ennek a láthatatlan, megfoghatatlan, ismeretlen Istennek, kértük, hogy valami történjen. Három hónap múlva Krisztinának bizonyságot tett az élő, gyógyító Istenről egy kozmetikusnő, Tési Emmi. Gyűrte a feleségem arcát, közben meg Kriszti kiöntötte neki a lelkét. A kozmetikusnő olyanokat mondott neki, hogy van megoldás, van remény, mert benneteket is szeret Isten. Olyanokat mondott, amiket addig az orvosok nem mondtak.

Kriszti hazajött, azt mondta, hogy megismerkedett egy szektás kozmetikusnővel, de olyan jókat mond, és olyan jó hallgatni. „Hát akkor menj és hallgasd!” – mondtam. Számára olyan megnyugvást jelentettek az Emmivel való beszélgetések, mint számomra az éneklés vagy a részegség.

1989 őszén, pontosan szeptember 24-én Benjámin bekómált otthon, be kellett vele rohanni a kórházba. Az előtte való hónapokban lehetett látni, hogy az értelmével sem stimmel valami. Én rohantam a kisfiúval a kórházba, Krisztina meg rohant a kozmetikába, Emi nyakába borult és zokogott. A kozmetikusnő vigasztalta igével, imádkozott, úgy viselkedett, mint egy igazi hívő, aki tudja, hogy ki az ő Istene.

A feleségem megnyugodott. A gyereket a kórházban lélegeztetőgépre tették, pár nap múlva levették, és egy hét múlva hazahoztuk. Nem halt meg. Akkor még. Azt hittük, minden megoldódott, s Krisztina a következő hét végén Emivel elment az istentiszteletre, és befogadta a szívébe Jézus Krisztust. Szerintem őt addigra már nagyon megragadta Isten, csak nem tudtuk ezt így megfogalmazni.
- És Téged?

- Ismert ember voltam, szégyelltem odamenni. Isten jött oda hozzám gyülekezetestül, pásztorostul, mindenestül.
- Ezt hogy érted?

- Szó szerint. A Bergendy zenekarral a Ganz Művelődési Házban tartottuk a próbáinkat, a Golgota utcában. Egyszer csak megjelent a nagyteremben a Hit Gyülekezete, és attól kezdve hosszú ideig ott tartották az istentiszteleteiket. A színpad felől esténként ezt lehetett hallani: „Férfiak, legyetek férfiak, nők legyetek nők, hagyjátok el az okkultizmust, és szeressétek az Urat.” Mi a színpad mögött egy kis teremben próbáltunk, persze minden szó áthallatszott, ahogy kellett. Lent az alsó szinten meg fortyogott a Fekete Lyuk. Nem akármilyen triumvirátus.
- Miután te is Isten elé álltál, mit jelentett neked az ima, amit ott elmondtál? Mi ment végbe benned, gondoltál, éreztél valamit? A megoldást jelentette, vagy a megoldás reménységével kecsegtetett?

- Semmi különös élményem nem volt, nem nyílt meg az ég a fejem fölött, egyszerűen menekültem abból az állapotból, amelyben voltam. Most nemrég láttam a Titanic című filmet. Azért tudtam átélni a két szerelmes fiatal helyzetét, mert mi is hasonló helyzetben voltunk. Léket kapott a szerelmünk, a kapcsolatunk, amelyből menekülni kell. Ha a hajón maradunk a biztos halálba süllyedünk, de ha a korláton keresztül a tengerbe ugrunk a bizonytalanba, talán megmenekülünk.

Az orvosok – akarva, akaratlanul – azt sugallták, hogy bennünk van a hiba, így sok mindent gondoltunk, éreztünk egymásról kimondva, kimondatlanul is. Fogalmam sem volt, hova ugrok, mibe ugrok a megtéréssel, csak annyit tudtam, hogy ha nem ugrok, meghalok. A szervezetem nem nagyon bírta már feldolgozni az alkoholt, valószínűleg Krisztát is otthagytam volna egy idő után.

Ebből a zátonyra futott életből kifele persze semmi nem látszott, csak a mosoly. Mikor beülsz a színházba, a színpadon gyönyörű kastélyokat, hegyeket, bútorokat látsz, aztán megnézed közelről, és látod, hogy festett papundekli az egész. Ilyen festett papundekli volt az igazi életünk.
- Mikor kezdtek a dolgok jobbra fordulni?

- A megtérésünk után Isten megbocsátott nekünk, megváltott minket, a „rehabilitáció” valamilyen módon elkezdődött, de látható szinten még bőven a süllyedés, a bomlás évei jöttek. Dacolva minden orvosi véleménnyel, óriási hittel indultunk a keresztény életnek, de nem voltunk elég józanok, utólag belátom.

Újdonsült hitünkre hivatkozva vállaltuk továbbra is a gyerekeket. Még két gyermekünk született bénán, kiszolgáltatottan, betegen. Így öten távoztak el fiatalon az Úrhoz ebből a földi életből. Ráadásul ezek a tragédiák olyan módon történtek, hogy minket is kegyetlenül megaláztak.

- Mire gondolsz?

- Krisztike már elmúlt másfél éves, mikor kitört a taxisblokád. Azon a reggelen semmi életjelet nem mutatott a kislány, megrémültünk, s úgy ahogy voltunk – én pizsamában –, a kocsihoz rohantunk. Krisztina fogta a gyereket a kezében, én meg végig nyomtam a dudát és a gázt. Mikor meglátták a taxisok, hogy egy haldokló gyereket viszünk, átengedtek Budára, egészen a kórházig. Közben a kocsiban imádkoztunk, küzdöttünk, harcoltunk.

De a kórházban kiderült, hogy már órák óta halott a mi Krisztikénk. Elbúcsúztunk tőle, s eljöttünk. Ez volt az a pillanat, amikor a blokád miatt vissza már nem tudtunk autóval menni, csak gyalog és metróval. Hideg tél volt. Az utcán, a metró mozgólépcsőjén én egy szál ócska pizsamában, papuccsal a lábamon, fogtam Krisztinám kezét, beszélni nem tudtunk mit, csak mentünk lassan, rezzenéstelen arccal. Nevettek rajtunk, többen felénk mutogattak, de hát kit érdekelt ez akkor?
- Honnan volt ennyi erőd, honnan volt ekkora hited, hogy e sorozatos tragédiák sem törtek meg, hogy nem kezdtél perelni Istennel, a világgal, az élettel? Minek tudtad be a történteket?

- Azt már akkor tudtam, hogy Isten nem csinál rosszat, ő nem öli meg a gyerekeket. Annak tudtuk ezt be, hogy egy ítéletet hajtanak végre rajtunk, olyan ítéletet, amely régi életünk idejéből datálódhat. S ha akarjuk, ha nem, ezen át kell mennünk, túl kell élnünk. Nem tudtuk pontosan, mi ez és miért, átok vagy bűn, vagy mi, de már nem is kutattuk. Már csak a mennyben fogjuk megtudni.

Nagy árat fizetett Krisztám is, de biztos, hogy hatalmas áldást fog jelenteni számára, hogy olyan odaadással ápolta, szerette nyomorék gyermekeimet. Azt mondja az Ige, hogy átmenvén a siralom völgyén áldás forrásává teszi azt az Úr. Voltak helyzetek, mikor nem is tudtuk, mit csinálunk, de Isten akkor is az ő gyöngyszemeiként őrzött bennünket, hogy ne ártsunk magunknak. Vágytam az életre, szerettem az életet még így torz formában is.
- Mi történhetett ezután bennetek vagy veletek, mert egyszer csak megszületett a hatodik gyermeketek, Viktor. Épen, szépen, egészségesen.

- Az a vakhitünk, ahogy az elején indultunk, az idő folyamán igazi érett hitté vált. Ugyanúgy imádkoztunk, böjtöltünk a történtek ellenére is, és töretlenül mondtuk és hittük Ézsaiás szavait, beteg gyerekeink elköltözése után is: „Nem nemzenek a korai halálnak, mivel az Úr áldottainak magva ők, és az ő ivadékaik velük megmaradnak.” Aztán a feleségem újra áldott állapotba került.

De ekkor már úgy éreztük, mintha Viktorral ez az ördögi per lezárult volna. A hetedik-nyolcadik hónapban mi is szinte látható módon megváltoztunk, felfrissültünk, megújultunk. Éreztük, hogy vége szakadt valaminek, és új következik. A gyülekezet pásztora és mások is sokszor imádkoztak értünk. A pásztor felesége a kezét Krisztina hasára téve imádkozott a gyermekért. Semmi nagy dolog nem történt, most se nyílt meg az ég fölöttem, de tudtam, hogy ez a gyerek élni fog.

Krisztina, a feleség:
- Már folyt a szülés, mikor Viktor világra jövetele előtti pillanatban egyszer csak éreztem, hogy az Úr Jézus ott áll mellettem a szülőágynál, és fogja a kezem. Nyugalom, biztonság, öröm töltött el hatalmas erővel, és ez az egész szülőszobában szétáradt. Pár másodperc múlva az orvost is megérintette, aki elkezdett zokogni, ömlött a könny a szeméből. A szülésznő nem tudta, mi történik, de érezte. Minden fájdalmam eltűnt, elkezdtem mosolyogni, örülni, nevetni, és a következő pillanatban felsírt Viktor. Megszületett épen, egészségesen, csodálatosan. És most, nyolc év után is teljesen egészséges.

Folytatja a férj:
- Viktor úgy indult el, úgy kezdett el járni, hogy nem vettük észre. Mondom Krisztinának: „Te, nem Viktor szaladt keresztül a szobán?” Összecsaptuk a kezünket, hálásak voltunk Istennek, egymásnak, örvendeztünk. A meggyőződésünket, hogy vége szakadt valaminek, és új kezdődött, manifesztálódni láttuk. Istennek azóta is fantasztikus áldása, öröme, kegyelme ömlik ránk a fiunkon keresztül.

Megtanultuk és megértettük az ő életéből azt a nagyon egyszerű igazságot, hogy Isten jó. Sőt sok esetben tanít, vezet, formál is minket Viktoron keresztül, nem is akárhogyan. Nézz oda, most, negyvennégy évesen sokkal pontosabban tudom, hogy ki vagyok, és hová megyek; hogy mi a feladatom a világban és az egyházban; hogy miért születtem. Pontosabban, élesebben, jobban látom, mint húsz, harminc, vagy akár harmincöt éves koromban.

- Hogy értetted azt, hogy Isten formál, vezet benneteket a fiatokon keresztül?

- Például tavaly előtt nyáron Erdélyben, Tusnádon pihenhettünk pár napot. Mikor hazajöttünk, Viktor nagyon visszavágyott. Egyik nap azt mondja: „Én falusi katona akarok lenni, nem városi, falusi.” Nem értettük először, mit mond, de aztán elmagyarázta, hogy ő továbbra is Isten katonája akar lenni, de nem itt a városban, hanem falun, egy olyan kis faluban, amilyet Erdélyben megszeretett. Ahol dombok, erdők, mezők vannak, ahol nincs sok ház, és ahol piros traktor dolgozik a hegyoldalon.

Tudniillik Tusnádon nagyon megtetszett neki egy piros traktor, amely a dombon szántott. Akkor leültem, és elmondtam neki, mint férfi a férfinak, hogy ha mindenünket el is adnánk, akkor se lenne annyi pénzünk, amennyiből egy közeli falucskában egy szép házat vehetnénk. De Viktor csak előhozta mindennap.

Mondom neki, jól van, akkor írd le, fogalmazd meg pontosan, milyen házat akarsz. Leírta. Akkor most rajzold le, és aztán színezd ki. Megcsinálta. Lerajzolta a hegyes-völgyes dombokat, az erdőt, a távoli hegyeket, és persze odarajzolta a piros traktort is, ami szánt. Ekkor már Kriszti és én is nagyon vágyakoztunk egy ilyen faluba, és egy ilyen házba. Egyre többet beszélgettünk róla, közben Viktor színes legóval is kirakta ugyanezt. Megcsinálta a dombokat, a zöld erdőt és a piros traktort.

Ezután Isten úgy terelgette a dolgainkat, anyagi ügyeinket és mindent, hogy tíz hónap múlva, a következő év májusában beköltözhettünk ebbe a Pest környéki faluban lévő szép kis házba. A beköltözésünk utáni első nap reggelén odamegyek az erkélyhez, kinyitom az ajtót, és mit látok, házak már sehol, dombok olvadnak dombokba, oldalt egy gyönyörű erdő, távolban hegyek sziluettje. Csak állok és nézem, s egyszer csak az erdő mögül kipöfög a dombra egy traktor. Egy piros traktor.
- Mit jelentett neked akkor reggel az a piros traktor?

- Azt, hogy az élet győz.



(Tihanyi Péter riportja)