Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tudok örülni az életemnek

2009.05.07



Tudok örülni az életemnek

                                                                                 2006. február 19.:  lázas készülődés a csepeli Rákóczi Kerti Klubházban. Az Ében-Haézer Gyülekezet szeretetvendégségre várja a környékbeli hajléktalanokat. Izgatottan készülődök, terítem az asztalokat és várom a vendégeket. 45 éves vagyok, három gyermek édesanyja és nyolc éve járok a gyülekezetbe. Megérkeznek az első vendégek, kezükben egy szatyorban az egész megmaradt vagyonuk. Lassan, bátortalanul jönnek, vegyes érzelmekkel a szívükben. Leülnek az asztalokhoz, lassan megtelik a terem. Ahogy nézem őket, kimondhatatlan hála és szeretet költözik a szívembe Isten felé, mert az Ő kegyelmének köszönhetően én nem vendég, hanem vendéglátó vagyok. Pedig lehetett volna másként is.

34 évesen, egy év leforgása alatt haltak meg a szüleim és a nagymamám. Egyedül maradtam a kamasz fiammal (fiam édesapjától elváltam). Nem tudtam feldolgozni az egyedüllétet, egyre többet ittam, ebből kifolyólag anyagi gondjaim támadtak. Adósság adósságot követett, néha már ennivalóra sem telt, de italra igen. A villanyt kikapcsolták, a kifizetetlen fűtés számla százezrekre rúgott. Uzsorakamatra kaptam kölcsönt, a lakásunk volt a tét. Mindent elvesztettünk, és 1997-ben, az akkor 17 éves fiammal hajléktalanokká váltunk, bár soha egyetlen percig nem éltünk az utcán. Először a szomszédunknál laktunk, majd albérletbe kerültünk. Tudom, Isten gondviselése nyitotta meg ezeket a kapukat, mégsem használtam jól fel ezeket a lehetőségeket. Továbbra sem hagytam fel az italozással, aminek egyenes következménye volt, hogy nem tudtam fizetni sem az albérletet, sem a rezsit, így ki kellett költöznünk. Most már tényleg csak az utca maradt. Ezt nem tudtam felvállalni, ezért öngyilkossághoz folyamodtam. De Istennek más terve volt velem, nem hagyott. Volt időm gondolkodni, két hónap a pszichiátrián. Ezalatt az idő alatt a fiam az édesapjánál lakott és ilyen előzmények után sikeresen leérettségizett. Istennek mindenkire gondja van. A kórházban töltött idő alatt megismerkedtem egy férfivel, s amikor kiengedtek a kórházból, hozzáköltöztem. Ő kezdett el beszélni nekem Istenről, az Ő szeretetéről és kegyelméről. Az ő révén kerültem a gyülekezetbe és lassan-lassan engedtem Isten hívó szavának. Gyökeresen megváltozott az életem. Megszabadultam az alkoholtól, a dohányzástól és elmúlt a depresszióm. Végre tudtam örülni az életemnek. Amikor meghoztam döntésemet Isten mellet, nyugalom és béke költözött az életembe. Megváltoztak a fontossági sorrendek. Ami régen nem volt fontos, most az került az első helyre, és ami régen fontos volt, most lényegtelenné vált.

Isten hihetetlen áldásokkal halmozott el. Újból férjhez mentem és közel a negyvenhez született két gyönyörű gyermekem. Nagyon sok segítséget kaptunk az újrakezdéshez a gyülekezettől: a bútoroktól a kiságyig, ruhaneműt és élelmiszert egyaránt. Az én 26 éves nagyfiam a gyülekezet zenekarában gitározik. Itt találkozott leendő feleségével, hamarosan lesz az esküvőjük. A mai eszemmel már tudom, hogy mindent, amin keresztül mentünk, Isten engedte meg az életünkben és most már hálát tudok adni Neki mindezekért. Mert ha nem kerül az életem ilyen mély pontra, akkor soha nem döntöttem volna Isten mellett. Természetesen most is vannak problémáim és nehézségeim de Istennel való közösségem erőt ad ezekhez, sőt, a nehézségekben tapasztalom meg igazán Isten szeretetét és gondviselését.

Cs. B. É.